A férjünknek örök szerelmet ígértünk. A gyerekünknek sosem ígértük ilyet, mégis úgy érezzük, őket szeretjük a világon a legjobban. Cserbenhagytuk volna a párunkat? Vagy ez így van rendjén?
Akinek van gyereke, az tudja: valami kozmikus csavar következik be az univerzumban, amikor megszületik a baba. Ez a csavar ráadásul 3-4 évig is eltart, és leginkább arról ismerszik fel, hogy egy forró szerelmes együttlét nem vetekedhet a rendellenes pelenkatartalom fontosságával.
Hárman párban</b
Talán nem meglepő, hogy a házasságok nagy részében ekkor kezdődnek a problémák, és valahogy az egészet a természetre fogjuk: az anyai ösztönök minden mozgósítható energiát a csöppségre irányítanak. Ez valószínűleg így is van, ám ha az ösztönökkel és a természet adta szerepekkel vagyunk elfoglalva, akkor érdemes a teljes képet nézni: férfiember „elkészíti” a gyermeket, nő megszüli, onnantól a nő gondozza, neveli, a férfiember dolga pedig a fizikai védelem és az élelem biztosítása.
Ehhez képest a mai nőknek már semmi sem jó: ha a férjük állandóan dolgozik (a korrektség kedvéért vegyük azt az állapotot, amikor ezzel pénzt is keres), panaszkodnak, hogy a férfit nem érdekli a gyerek, és ők maguk sem kapnak már annyi szeretetet és kedvességet mint korábban. Ha a férjük nem dolgozik állandóan, hanem a családdal is szeretne időt tölteni, abban az asszony és a gyerek egyaránt szerepel. Asszonyt pedig ilyenkor az bántja, hogy a férfinek ugyanolyan igényei vannak, mint korábban - szex, törődés, kettesben töltött idő -, és biztosan nem látja, vagy nem érdekli, hogy a gyerekkel mi minden változott az életükben. Persze számos egyéb probléma is felmerülhet, de alapvetően a megváltozott szerepekhez való viszonyunk okozza a galibát.
Kit szeretsz a legjobban, anya?
Erre a kérdésre nem létezik helyes válasz. Vannak, akik habozás nélkül biztosítják gyereküket arról, hogy természetesen ő a legfontosabb a számukra az egész világon. Meggyőződésem, hogy ez a gyerekek párkapcsolatra nevelésének első, orbitális hibája. Elvégre ha egy négyéves úgy tudja, hogy ő a legfontosabb a családban és anya életében, akkor apa kicsoda? És mi a szerepe? És miért nem olyan fontos anya számára?
Vannak, akik a fenti kérdésre igyekszenek olyan választ adni, amiből kiderül: mindenki egyformán fontos a családban. Persze, vannak időszakok, amikor a pokolba kívánjuk a párunkat, vagy valamelyik gyerekünk annyira kikészít bennünket, hogy senkinek nem vallanánk be, miket is gondolunk róla ilyenkor. De általánosságban, a fontosságokat és a szerepeket tekintve meg kéne tartani az egyensúlyt valahol.
Így szeretlek, úgy szeretlek
A legfurcsább dolog az, hogy az emberek egyáltalán összehasonlítják a gyerekük és a párjuk iránt érzett szeretetet. Rengeteg különbség van a két kapcsolat minőségét illetően, és bár egyszerre léteznek, nem azonos dolgokról beszélünk. Amikor két ember találkozik, ők kialakult, önálló egyéniségek. Megtetszenek egymásnak, majd lassabban vagy villámgyorsan, de fokozatosan kialakul egy egész mély kötődés, a szerelem. Ez egy kölcsönös, oda-vissza áramló érzés, amit rengeteg oda-vissza áramló akció követ. Bevalljuk-e vagy sem, de minden kapcsolatban azt figyeljük, milyen hatással van ránk a másik, mit tesz értünk, és természetesen mi is igyekszünk lenyűgözni őt. Később ez negatív előjelre vált, és azért hibáztatjuk a párunkat, mert nem vagyunk mellette boldogok: nem tesz értünk, az érzéseinkért, az ideális kis életünk irányában eleget.
És egy kisgyerek? Szinte az ellentéte ennek. Tisztán egyirányú áramlás – legalább is ami az elvárásokat illeti. Egy magatehetetlen csecsemő, egy apró tipegő vagy egy önérzetes kisovis bár megörvendeztet bennünket minden nap az őszinte szeretetével, elvárásaink nincsenek vele szemben. Egy gyerek felé a teljes felelősség, a gondoskodás, az önzetlen és feltétel nélküli szeretet nyilvánul meg egy anyából – ahogy egy apából is.
A gyerek nem választhatott, legalább is nem úgy, ahogy a párunk választott bennünket és mi őt. A gyerek a mi szerelmünk, döntésünk eredménye, és teljesen ránk van utalva fizikai, lelki és szellemi síkon egyaránt. Ez a gyerek nem is létezne, ha apa és anya nem dönt úgy, hogy szülessen meg.
És a párunk? Ha szétválunk, attól még ugyanúgy megy az élet tovább, hiszen két önálló, független emberről van szó, akik saját döntésükből élnek együtt. A gyerekkel egész más a helyzet: sosem sétálnánk ki az életéből, csak mert mondjuk nem szeret már bennünket annyira, mint korábban…
A gyerek-alibi
Hogyan is lehetne tehát összehasonlítani két különböző fajta kapcsolatot? Talán radikálisnak tűnik a gondolat, de azok az anyák, akik a gyerekük apjával élnek házasságban, mégis azt mondják, sokkal fontosabb számukra a gyerek, mint a férj, már elárulták a házasságukat. Olyan, mintha a párkapcsolati problémákat mind be lehetne söpörni a gyerekszoba-szőnyeg alá, és mindent, amihez nincs kedvünk arra fogni, hogy a gyerekkel vagyunk elfoglalva.
Ez sokkal ártalmasabb, mint hangzik, hiszen egy idő után az ember maga is elhiszi. És amikor megdicsőült tökéletes anyukaként hárít minden, addig nem kezelt problémát, végül áldozatba megy át, és elkezdi pokollá tenni férje életét.
És mi kell a férfinek? Csak egy kis törődés. Néhány kettesben eltöltött óra, amikor nem a heti pelenka-adag vagy a villanyszámla a téma, orális szex hetente kétszer, és néhány kedves szó vagy pillantás, amivel biztosítjuk afelől, hogy még mindig ő a legfontosabb az életünkben.
Ne hagyd magára a párod!
Igen, a hormonok, igen, a háztartás, a kevés pénz, az anyós, a bárányhimlő és így tovább. Ettől még egyszer örök szerelmet és hűséget fogadtál valakinek. A hűség nem a félrelépés hiányát jelenti. A hűség azt jelenti, hű vagy hozzá, a céljaitokhoz, a terveitekhez, az egész közös életetekhez. A gyerek kettőtök szerelmének gyümölcse. Minden szeretetet megérdemel, ami csak a világon létezik. De nem léphet a férjed helyébe a szívedben, hiszen nem a gyerekedhez mentél feleségül. A szíved pedig hatalmas, és rengeteg szeretet van benne. Figyelj oda, hogy mindenki megkapja a magáét.