Gondolj rám, ha már nem leszek veled,
Gondolj arra mennyire szerettelek.
Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
S az utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk.
Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem,
Nem is sejtetted, mit jelentettél nekem.
A legjobb barátomat, az egész életemet,
A boldogságom, a végzetemet.
Te voltál az, kire életemet bíztam volna,
Te voltál, kiért a pokolba is mentem volna.
S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon,
Tudd, hogy hiányzol nagyon.
Gondolj erre, ha már máshol leszek,
S más teszi szebbé életemet.
Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra,
Kiért életemet áldoztam volna.
S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled,
S arra mennyire szerettelek.
Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk,
S arra a napra mikor kimondtad végeztünk.
Egy rózsát helyezel kezeddel síromra,
Szemedből egy könnycsepp folyik arcodra.
Sírva kéred bocsássak meg neked,
S én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.

---

Vidám forgatagnak a kellős közepén
találkoztam vele éjeknek idején.
Magas karcsú alkat; haja rövid, barna;
s így szólt hozzám: -Kislány, szabad vagy egy táncra?
Kimondani alig tudtam én az igent,
táncoltunk, mi voltunk ki semmit nem pihent.
Szeme égő tűzként parázslott s rámnézett
sokszor, s mindannyiszor őszintén nevetett.
Álomszép este volt, az órák így teltek,
búcsúzóul így szólt a fiú: -Szeretlek!
Három hónap telt el azóta, oly hamar,
akár egy pillanat, mi sietni akar...
Gyakran találkoztunk, egymást úgy szerettük,
míg a tragédia el nem vette tőlünk.
Egy tavaszi napon hazafelé mentem,
boldogságban úsztam, ő jött velem szemben!
Inteni akartam, hisz ő már messziről
intett nekem, ekkor kitértem hitemből!
Láttam valakit, kezem nem emeltem már,
hisz az övét fogta egy másik lány!
Éreztem hogy már könny borítja el szemem...
Így szeret ő engem? hogy ezt teszi velem?
A kanyarban feltűnt egy autó, és érzem
az úttestre lépve, hogy ez lesz a végem!
Többre nem emléxem, s mikor feleszméltem,
láttam hogy csomóan állnak körülöttem.
Csak épp azt nem láttam, akit úgy kerestem,
akkor látom csak: egy test fekszik mellettem!
igen, ő volt, aki saját testével
védett meg engem, s most küszködik sebével
Alig volt már benne élet, de még így szólt
elcsukolva: -Az a lány a húgom volt!
És a szeme már a végtelenbe nézett,
az arca megrándult, mint aki épp nevet.
Nem tudta senki, hogy halállal küszködik,
s e harcban a halál győzedelmeskedik.
Gyönyörű szemével mégegyszer rámnézett,
reszkető kezével engem megérintett.
Utoljára szólott, - hangja is reszketett-:
-Gondolj akármit, én akkor is szeretlek!
Mardos a keserű önvád, örökös gyász
az életem, hisz volt egyszer egy srác
ki eme szavakkal búcsúzott és halt meg:
-Gondolj akármit, én akkor is szeretlek!

---

Emlékszel még rám? Tudom messze voltam, de visszajöttem.. Nem kérek válaszokat nem akarom tudni miért, csak hallgass meg kérlek.. Nem te űztél el, az érzés volt mely ijesztő tonnák súlyával szakadt rám, s a felelősség hogy ígérjek, hogy kimondjam, örökké..Ne haragudj, hirtelen tűntem el, s az életed már nem akarom zavarni, csak azt szerteném, mielőtt újra elmennék nézz a szemembe és még utoljára ölelj meg, még utoljára, hogy érezzem nem vagyok egyedül, hogy vártál rám,s, hogy mostmár elengedsz.. Talán még egyszer újra látjuk egymást, máskor, máshelyen, s akkor elmondhatjuk, hogy ez most már igaz, tiszta szerelem.. 

---

Volt egyszer 1 fiú és 1 lány,akik évek óta ismerték egymást.
A lány nagyon szerette ezt a srácot,de az évek alatt ez az érzés elhalványodott.
Sok mindenen keresztül mentek,de sajnos közös,meghitt pillanatuk 1 sem lehetett.
Talán épp ettől volt minden olyan meseszerű.
Hisz a barátság megmaradt köztük.
A lány sokat álmodozott a fiúról,hisz Ő volt az egyetlen,akihez mindig is ragaszkodott.
Ma már a fiú is így érez,amit a lány alig hisz el.
Beteljesült az akarata...
Egymásba kapaszkodnak akármi is van.
Szoros és mély lett a kapcsoltak köztük,amiért a lány olyan sokáig küzdött.
Azonban mindeketten többre vágynak.
Érezni egymás közelségét,amiről régóta titokban álmodoznak.
De a lány felnyitotta a fiú szemét,s így csupán 1 álomkép marad mindkettőjük számára ez az egész.
Talán még nem is gondoltak bele,hogy a keresett boldogságot lehet,hogy egymás mellett találnák meg...

---

"Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow reptér utasvárojára gondolok!!Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk,de én ezt nem így látom...Nekem úgy tűnik, hogy a szeretet mindenütt jelen van.Előfordul hogy nem különösebben méltoságteljes vagy emlíésre méltó,de mindig ott wan!!Apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek,barátnők és barátok,régi ciborák!!Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletröl vagy a bosszúról szólt!!Mind a szeretet üzenetei voltak!!!Az az illetlen érzésem van, hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket!!!"/Igazából szerelem/

---

Lépj amíg nem késő!



Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érezte a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla.
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek” - vallotta be a fiú,
A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt,
De a lány nem adta fel, dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lány kezét simogatja,
Időközben a fiú rájött, még mindig érez valamit iránta,
De nem lépett, a szórakozás fontosabb volt számára!
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek kicsim, az életemnél is jobban"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget, az igaz szerelmet nem vállalta!
Teltek a napok, teltek a hónapok,
A lányról azonban már rég nem hallott.
Egyik este álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében!
Érezte a régi szerelme keserű hiányát,
Hisz rég nem hallotta a lány kellemes hangját!
Hiányzott neki az arca, az ölelése,
A féltő gondoskodása, a lány maga egésze!
Másnap megjelent a lány házánál, virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót, talpig feketében!
A fiú teljesen elfehéredett s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott, könnyektől küszködve:Meghalt!!!
Egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát!
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
Kezéből a csokor lassan hullott ki.
Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott aludni, szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlen nagy bűntudattal küszködött!
de hirtelen mintha melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen, a lány ott tündöklött angyal képében,
A régi megszokott, gyönyörű szépségben!
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant,
A régi, gyönyörű szenvedélyük újra lángra lobbant!
Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimogatja lelke melegséggel megtelik!
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak annyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben örökre megmarad majd!
Én ott leszek, végig melletted, őröm az álmaidat,
Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban!"
Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú még nem akarta elengedni, féltett szerelmét,
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell"- csak ennyit mondott!
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát!
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt, s hogy nem felede el soha!
Reggel, mikor felébredt, nem tudta, valóság volt e vagy álom,
De talált valami csodát az ágyon!
Egy fehér toll volt ott, a lány illatával!
S rájött mit vesztett el szerelme halálával!
Szívében most még jobban érezte hányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit kiáltott:
"Mindörökké Szeretni foglak Egyetlen Szerelmem!"

---

Körülnéztem és csak akkor láttam, mennyire megváltozott minden, mióta jöttél, mióta elmentél.. A szoba ahol eddig magányosan üldögéltem, majd ahol szerelmes pillantásokkal csüngtem a nyakadba, most ismét hideg, de a nyomaid még itt van... Egy kis szekrény eltolva, pár apró ereklye, egy rózsaszál.. Emlékek amiktől nem tudok, talán nem is akarok megválni..Most még a csend is másképp hat, hisz tudom, hogy nem fogja megtörni egy telefonhívás tőled vagy a csengetés, ahogy jelzed, újból itt vagy értem.. Bevallom rettegtem ettől a pillanattól és szinte nem is hittem, hogy eljön.. Most mégis a hideg falak között magányosan ülve is érzem, hogy az emlékek még melegítenek, és hogy jó.. Nem hiányt érzek, csupán végtelen nyugalmat.. 

---

Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy barna lány. Boldogok voltak hosszú éveken át, bár csak ilyen lenne az egész világ! Igen, de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt, szerelmük most már csak egy emlék maradt. Egy álomszép álom foszlott szerte, a lány zsebkendője könnyeit nyelte, körülötte megváltozott minden, sajnos ő nem felejt könnyen. Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától: "Miért? Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól, most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól."
Már elteltek hosszú-hosszú hónapok, s a lány azóta is egy srác miatt zokog. Egy srác miatt, ki most másra mosolyog, s másnak küldözget óriási virágcsokrot. Szerették egymást hosszú éveken át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében: "Hát nem jutottam eszedbe egyszer sem? Már mások ülnek kis piros padunkon, olyanok, akik szerelmesek és boldogok nagyon. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ily könnyen, még most is emiatt folyik könnyem. Mire e levél hozzád elérkezik, a síró kislány már nem létezik. Nem láttál hulló csillagot? Én voltam az, ki eltávozott."
A temetőben egy harang fájdalmában kondul, a sok kisírt szem a kis sír felé fordul. A sírban egy lány nyugodt, ki már hónapok óta nem mosolygott. Erdő mélyén, egy kis híd alatt találtak rá, de sajnos késő volt már...
A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe. A levél hangulata boldogtalan volt, egy lány szerelméről és haláláról szólt. A fiú könnyes szemmel meredt a papírra, őrülten futott a temetőbe, sírva. Zokogva rogyott a kis sír előtt térdre, ráborult bocsánatot kérve. Rájött, nem kellett más szerelme, csak azt az egy lányt szerette. Sírva átkozta magát, miért nem jött előbb erre rá. Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan fejét a kis sírról felemelte. Fájdalmas hangon valaki megszólalt: "SZERETLEK!"

Valakit elengedni, talán tényleg a legnehezebb az életben, mikor szereted, és látod őt könnyek között távozni, látod ahogy némán visszafordul és csak a szeme tükrözi a kérdést: Miért?.. Miért? Választ te sem tudsz rá, csak tudod hogy jobb lesz és könnyebb is talán..Nézni ahogy távolodik, legyőzni a késztetést, hogy utána szaladj, még fgyelni ahogy befordul és csak akkor sírni elmagad.. Nos...ez csak a mesékben létezik, ő enm fog visszafordulni, te nem fogsz sírni sőt talán még késztetést sem érzel, hogy utána fuss, csak álsz némán ő pedig megvető lesúlytó pillantással rád néz majd sértődötten távozik.. Persze lehet sírni fogsz, lehet hogy valóban megremeg majd a lábad, de mégis csak könnyebb és jobb így.. Ha egymásnak teremtettek titeket útjaitok úgyis összefonódnak még, avgy ha nem, hát legalább van mivel bíztatnod önmagad, van ami ad reményt..

---

Halálos szerelem

"Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben,
hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Ő csak várta,
hitte, hogy többé nem marad árva.

Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
arra hogy, viszont szeressék, semmire csak arra...
Nem értette miért kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.

S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz találkozott azzal, kire már oly rég óta várt.
A fiú büszke volt,hiú, s naiv,
de a lány olyat érzett, mint még soha addig.

Rájött a fiú is, ez még több is lehet,
lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.

Szomorú volt, félt, szenvedett,
hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára szentelve.
A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást, együtt voltak, míg nap ragyogott az égen,
úgy hitték már nem éreztek ilyet, nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer... Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.

Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
s hogy együtt, ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már tied lett,
S úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, érte küzdeni kell,
ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.

A szerelem erős lánc,
örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
s úgy táncol, hogy elveszted eszed.

Örökké remél, örökké bízik,
s megtanít téged örökké hinni.
Hinni a másikban... s ezt el is éri,
hisz elhiszed, hogy örökké mellette fogsz élni.

Így hittek Ők is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.

S akkor jön a fájó ébredés,
a mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted...helyette más van... a fájó könnyek.

Ez a történet a gyönyörű lánnyal,
s a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
s közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot.
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött, hogy még mindig a másikat szereti,
akárhogy is bánt vele, soha nem feledi.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
hisz ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak rohant, messze már,
Úgy érezte ha kell, a halálból is vissza hozza a másik lányt.

Hisz szerette, csak Érte élt,
de nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
nem találta meg a lányt, kit annyira akart.

S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza...
de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
s véres gyenge kezében szorított egy levelet.

A fiú szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
az nem lehet már vele többé sosem.

A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak, kit már nem feledek soha"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már több mint egy hónap telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, s hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod,láttalak, s életre kelt az édes múlt. Hiába
küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén
mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet, mindenemet odaadnám
azért, szívemet lelkemet.... Hogy csak messziről is, de újra lássalak,
s hogy érezzem illatod.... hogy újra fülemben halljam édes hangod,
egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni, Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi...minden félj... Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál....
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés, s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, édes és tiszta gyermeki öröm, mindent mit magamban éltem át, már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolna, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, fájdalmamra
csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg
lassan ez az érzés, de megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted. Nem sírok
már... inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a
végtelenből rám zuhan a fájdalom, s önmagam felett gyűlöletté nő a
szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, annak
ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni... nagyot hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök, most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre....ennyi csak, mit remélek,
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok, el akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szeretlek mindig, csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."

Ekkor a srác lecsukta a levelet,
melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
s még egyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
csak könnyei folytak tovább, újra meg újra.
Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes, lágy szellőtámadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszáll az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...
szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,
S veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd ,hogy bennem élsz...most már örökre, s én is Veled maradok,
védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."

A fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felöl egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek"!

---

Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érezte a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla.
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek” - vallotta be a fiú,
A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt,
De a lány nem adta fel, dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lány kezét simogatja,
Időközben a fiú rájött, még mindig érez valamit iránta,
De nem lépett, a szórakozás fontosabb volt számára!
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek kicsim, az életemnél is jobban"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget, az igaz szerelmet nem vállalta!
Teltek a napok, teltek a hónapok,
A lányról azonban már rég nem hallott.
Egyik este álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében!
Érezte a régi szerelme keserű hiányát,
Hisz rég nem hallotta a lány kellemes hangját!
Hiányzott neki az arca, az ölelése,
A féltő gondoskodása, a lány maga egésze!
Másnap megjelent a lány házánál, virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót, talpig feketében!
A fiú teljesen elfehéredett s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott, könnyektől küszködve:Meghalt!!!
Egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát!
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
Kezéből a csokor lassan hullott ki.
Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott aludni, szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlen nagy bűntudattal küszködött!de hirtelen mintha melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen, a lány ott tündöklött angyal képében,
A régi megszokott, gyönyörű szépségben!
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant,
A régi, gyönyörű szenvedélyük újra lángra lobbant!
Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimogatja lelke melegséggel megtelik!
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak annyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben örökre megmarad majd!
Én ott leszek, végig melletted, őröm az álmaidat,
Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban!"
Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú még nem akarta elengedni, féltett szerelmét,
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell"- csak ennyit mondott!
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát!
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt, s hogy nem felede el soha!
Reggel, mikor felébredt, nem tudta, valóság volt e vagy álom,
De talált valami csodát az ágyon!
Egy fehér toll volt ott, a lány illatával!
S rájött mit vesztett el szerelme halálával!
Szívében most még jobban érezte hányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit kiáltott:
"Mindörökké Szeretni foglak Egyetlen Szerelmem!"

---

Kicsöngettek az ünnepségről,
vége volt a hétnek,
de még hazamenni nem voltam képes.
Összefutottam 3 jó csajjal és elmeséltem nekik,
hogy másik barátom van.
Örültek neki, hisz tudták, hogy az első mellett
csak szenvedés volt a nyár,
itt viszont már szeretni it tudtak igazán.
Vége volt hamar a locsi-fecsinek,
hisz engem még várt a Szerelmem.
Már nagyon várt az én Macikám,
így nagyon siettem vissza hozzá.
Bemutatott az egyik haverjának,
szegény gyerek egy csaj miatt szenvedett.
Furán is néztem Erikre, nagyon kész volt,
így az első benyomásom nem a legjobb volt.
Lassan elindultunk felfelé,
mert indult a busz,
de még felkísért hosszú volt az út.
A buszmegállóba átölelt és én hozzábújtam,
de eltakarta azt kitől én nagyon tartottam.
Mikor megláttam az első barátom megállt a szívem,
hogy én most őt nagyon megbántom.
Macim eközben mindig csak a kezem fogta és vigyázott rám,
hisz tudta hogy nemsokára messze leszek már.
Beállt a busz, nekem már lassan mennem kellett,
de az utolsó percben átadott egy üzenetet:
"Jövő héten kedden, megyünk bográcsozni
a haverokkal és téged is szívesen látnának!"
Egy újabb mosoly virult ki az arcomon,
hogy én is fontos vagyok.
Én? Miért?-és még 100 kérdést tettem fel,
de a választ tudtam: mennem kell!
Közben ezt mind látta a volt barátom
és düh rajzolódott az arcán,
most fogta fel, hogy elvesztett igazán.
Nem kímélte a szavakat az sms-ből
és nekem ez nagyon rosszul esett,
hogy akit szerettem és sokat szenvedtem,
így bánik velem.
Késő este bocsánatot kért és kérte: legyek boldog.
Én nem válaszoltam vissza neki,
hisz tudtam ezt nem gondolja komolyan.
Este egy újabb szerelmes üzenet az én Macimtól
és nyugodt volt az éjszakám,
mert akit én szeretek, viszont gondol énrám.
Megírtam neki, hogy boldogan megyek
velük bográcsozni, csak egy kicsit izgulok,
de ha Ő ott lesz velem, biztos nem lesz semmi gond!

---

Valami csodásat akartam írni Neked. Valami varázslatot...tele
édes,elbűvölő dolgokkal...mosolyra fakasztó mesékkel...melegséget
árasztó szavakkal. Összebújósat...ilyen messziről is gyógyítósat,amit
érdemes elolvasni...akár többször is.De fáradt vagyok. Most érzem
csak...most jöttem rá hogy mennyire. Pedig akarom! Ahogy akarlak
Téged,hogy együtt sétáljunk még a napsütésben..nyíltan vagy titokban
egymás kezét fogva...csókokat lopva,vagy éppen megállva hosszú
pillanatokra,amikor elveszhetünk egymás szemében...vagy
összesimulhatunk az őszi szél elől szorosan. De megelégszem ám a szoba
rejtekével is,ahol annyi gyönyörű órát töltöttünk eddig is...és még
rengeteget fogunk. Ahol néztelek hogyan alszol...ahol
betakargattál,hogy ne fázzak. Ahonnan olyan lehetetlenség szabadulni
mikor mégis menni kell...ahonnan egyszer nem kell majd elindulnom
mégsem!Írni akartam még az ölelésről,amivel elbújtatnálak most,amikor
ilyen nehéz...a csókról,amivel megnyugtatnálak ha valami fáj.Talán még
a féltésről is,ami persze itt bújkál bennem,már régóta...egyre
jobban...ugye Tudod? Meséltem volna még a vágyról ami csak hajt egyre
Hozzád...az álmaimról,amik összekötnek Veled...örökre,és amikről nem
mondok le az életem árán sem! Szó lett volna még a boldogságról
is,amivel megajándékozol,és amiért minden köszönet kevés lenne. Arról a
boldogságról ami csak az enyém...amiért élni érdemes! És amit csak
Tőled kaphatok! És ekkor eszembe jutott volna hogy milyen Édes tudsz
lenni..és mosolyognék itt a sötétben..és látnám a szemed...ahogy rám
nevetsz,és érezném az érintést ahogy idebújsz. Ahogy emlékezem és
felidézlek...most jönne egy pici könnycsepp..a szereteté..nem a
bánaté,mert azt Te nem hozol nekem,mégha úgy is gondolod
néha.Tudod...olyankor amikor így érzel,annyira szeretnélek magamhoz
húzni...belesuttogni a füledbe:a Mindenem vagy és ez így is
marad....mert én annyira nagyon szeretlek...

---

"Úgy mondanék valamit, hogy rám figyelj! Hogy tudd, hogy érezd, itt vagyok! Leszek, és maradok! Ezerszer mondtam már, és mondanám, hogy Szeretlek! Hogy míg élek, soha nem feledlek." Maradok. Ameddig te akarod...itt e földön...csak addig maradok. Oly nehéz haza indulnom, hisz oly messze van az otthon...az otthon, mely már inkább csak egy menedék, hisz otthon a te karjaidban érzem magam. Legyen az bárhol. A nagyvilágban akárhol hozzád bújva érzem...otthonra leltem. Ha sodor magával az élet, beléd kapaszkodom...tarts meg, én veled vagyok, a tiéd maradok. Szeretlek...szívemmel, lelkemmel...az életemmel. Olyan szerelemmel, mit leírni nem lehet...túlszárnyal minden képzeletet. Messze vagyok...sokaknak talán nagyon messze, s ha kérdik, mi állunk értetlenkedve - Miért lenne olyan nagyon messze? - Hisz itt van bennem, a szívemben...Az Egyetlen Szerelmem.

---

Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe. örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Elég volt nekik, mit egymástól kaptak, szerelmüknek határt soha nem szabtak. Élvezték a száguldást a hosszú utakon, szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent, leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell. Fekete bőrruha fekete szkafander, fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában s nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel. Hosszú utakon el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak. Egymás nélkül soha el nem indultak útnak, egyetlen kérése ez volt a fiúnak. Féltette szerelmét, hisz ö volt a mindene, röviden tömören az egész élete. ők, is mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de csak addig tartott aztán kibékültek, ám egy napon minden másként történt, nem tartották be a jól bevált törvényt. Távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom, egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymást, a szülök azt hiték mind kettőnek, van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek, még nem békéltek a megsebzett szívek. Mindkettő szenvedett, mindkettő bánkódott, kínosan teltek a napok, éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús éjszakán elhatározásra jutott a lány. Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet. Fejében megszilárdult e hirtelen gondolat, s nem is töprengett olyan sokat, hirtelen gyorsasággal be is öltözött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna hosszú haját most is felcsavarta, hogy lány volt a ruhába, ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, föltette fejére a fekete szkafandert. Lent az udvaron felült a motorra, csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta, hogy volt egy kérése régen a fiúnak: "nála nélküle soha ne induljon útnak". Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre, elővette megcsókolta s felnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban, meghasad, hogy mi járt ilyenkor a fejében, örökre titok marad. Szemében ekkor már könnyek égtek, még egyszer jól megnézte a képet, majd visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott, ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az álmainak élt. Egész úton arra gondolt, mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok, jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták. A motort egy fénysugár követte, közben egyre több csillag húzott fel az égre. Gondolatai már régen messze jártak csak nézte az utat s nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Ebben a pillanatban az járt a fejében, hogy soha többet nem nézhet a fiú szemébe, meg nem ölelhet kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja. Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek, a boldogságnak a csodás életnek. A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt, hogy sietett, íme hoppon maradt. Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott, a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: "ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled leszek, légy boldog akkor én is az leszek, emlékezz arra csak ki téged szeretett". Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a vén fák árnyékában. Pontosan egy éve ennek az éjszakának a fiú eleget tesz becsült szavának. Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életben már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fent volt a szkafander, lent az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan átgondolta. Gázt adott, ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az álmainak élt. A temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén. Leszállt a motorról és letérdelt elébe, húsz szál vörös rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt írva: "NEMTUDOK ÉLNI NÉLKÜLED". A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. A barátok ott álltak sorban mögötte. Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. A temető kapuban felült a motorra, barátai követték öt részvéttel sorba, így emlékeztek a majdani barátra. A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak, de ö elment itt hagyta, s már semmi nem érdekli, csak egyetlen gondolat: "utána menni". Könnyes szemmel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában, a motor közelében, a holdfény árnyékában."

---

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét... Ő rámnéz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel...érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt... Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

---

Egy tragikus eset...

Ami nem rég megesett.
Volt egy pár, mely szerelmes,
Szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak,
Az életről együtt álmodoztak,
Lassan eltelt a forró nyár,
Szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt,
Bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek,
A dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak,
A kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt,
A lányhoz egy kéz nyúlt.
Karját megfogta,
Egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett,
Testével reszketett.
Hirtelen elengedte,
A szépet elfeledte.
A lányt erősen megütötte,
Akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz,
Miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress,
Engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél,
Hogy ellenem vétkezni mertél.
A srác a földre esett,
Szavakat keresett?
Kérlek ne féljél,
Pár perce még szerettél.
A lábai elé borult,
Hibájából okult.
de a lány meg nem bocsátott,
Szavakkal átkozott.
Könnyek futottak végig az arcán,
senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé,
Csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt,
Könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni,
A világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét,
Vele együtt az életét.
Levelet írt,
Közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait,
A rég elmúlt álmait.
Megbántottál Kedvesem,
Tönkretetted szerelemem.
Nincs miért élnem,
Már a boldogságot nem remélem.
Ha majd értem szólnak a harangok,
Tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted,
Lelkemet rég elvetted.
Utolsó napomon nem leszel velem,
Fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést,
Érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni,
Se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom,
Már nem haragszom,
Gyere majd ki, nézd, mit tettél,
Tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak,
Egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet,
Aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával,
De nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére,
Szüksége volt minden erejére.
Utolsó pillantást vetett a tájra,
Emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak,
De ki nem apadtak.
Érted teszem,
életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett,
Az Ő szíve is vérzett.
Lassan zuhant a mélybe,
Senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek,
Soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt,
Az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte,
Pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte,
A srác el nem hitte.
Nem ment haza többé,
A nyugalom az ővé.
Barátai napokon át keresték,
Hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták,
De már vérben fagyva látták.
Kezében a levél megcímezve,
Szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan,
Szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették,
Végleg elengedték.
A koporsó hideg mint a jég,
Érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt,
Nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében,
Szerelme emlékében.
A temetőben csendben állt,
a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni,
Hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta,
Szívét a halálnak adta.
Csendesen a sírhoz lépett,
A fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak,
Az álmok fájdalmasak.
Kint állt, de meg nem tudott szólalni,
Szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól,
Nem értette, hogy már minden holt.
Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett,
S belül szerelméért reszketett?
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek,
De érted már semmit se tehetek?
Mért hagytál egyedül,
Csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott,
Az Ő hangja szívében búgott..
Azt hitte csak képzelődik,
Csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben.
Szíve még égett a pokol tűzében.
Tudtam, hogy eljösz értem Szerelmem,
Gyere fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni,
De lelkem súgja Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak,
Ez volt a pillanat amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett,
Kedvesétől könnyes búcsút vett?
A srác könnyei csak folytak,
Szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed,
Hisz még, mindig szereted.
Megtette.
Az életét elvette.
Vére a földre hullott,
Szíve csakis hozzá húzott.
Újabb temetés, újabb könnyek,
Az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért,
Meghaltak egy szebb életért...

---

Szenvedjünk együtt
Szenvedj velem
Érezd, amit én is érzek
Szenvedj, ha azt mondom!
Csalódtam, hát csalódj
Fájjon, ha fáj
Neked nem számít
Nekem igenis számít
Nem számítok? Feldolgozom!
Átvertél? Azt nem dolgozom!
Hogy tehetsz ilyet, ha szeretsz?
Nem folyt egy könnyed sem?
Nem mondom h folyón a könnyed
Most már nem mondok semmit
Megértettem mindent ennyi volt.
Jó voltam, arra hogy ki használj
Hogy megfossz az élettől!
Megértem de te is érts meg!
Nélküled az életem üres
Szeretlek és szerettelek
Csak arra kérlek, érts meg!
Azt mondod, hogy művész vagyok, hazudozok?
Én most őszinte sorokban leírtam mind azt, amit érzek
S belül oly sokszor fáj
Csak arra kérlek, érts meg
Nehéz ez nekem de most szenvedek
Meg fogok halni, érzem
A fájdalomtól mely a szívem nyomja
Szeretlek de, te nem szeretsz
Én most sírok, mert levegőt nem kapok
Te vagy a levegő mely én számomra elfogyott
Nem kérlek hogy eresz értem könnyet
Mert te azt értem nem fogod
Csak arra kérlek, érts meg
Teljes szívből szerettelek!
Lenézek rád ide fentről
Azért hullnak rád az esők
És most is csak arra kérlek, érts meg!
Nem téged hibáztatatlak, csak fáj hogy
Vesztemet okoztad, pedig láttad
Hogy mennyire szeretlek!
De rá kellet jönnöm, ha már meg is haltam
Hogy te soha nem is szerettél úgy
Hogy életed értem add!

---

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s feledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már régen nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért, aki érte már régen nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

---

Ez az álmom, és azt hittem, teljesül. De
összetört és itt maradtam egyedül. Volt egy álmom, És álmodni akartam még. De
te már nem álltál itt mellettem, Nem fogtad két kezem, Nem álmodtál velem, És
hiába ígérted: Visszajössz - én tudtam, hogy nem így lesz. Volt egy idő, mikor
még mertem álmodni, Mert itt álltál mellettem, És volt miért, és megérte
álmodni. Nem kell, hogy meghalld - Az sem kell, hogy megértsd., És ne, kérlek,
ne mondj semmit... Mert tudom: nem tudsz mit. Azt kérted, ne keresselek: Ne
hívjalak, Ne írjak jó ideig neked. Volt egy álmom, és szertefoszlott. És volt
egy jelenem, egy valóságom, Hogy te itt vagy, Hogy rád számíthatok. Fogod a
kezem, Itt állsz mellettem. A valóságom, Az álmom: Meghalt, elmúlt. Most itt
állok egyedül a sötétben És elföldelem önmagam: Éltetőmet, gyilkosomat.. Rólam
szól... Vagy talán arról, Aki régen voltam? Gondolsz-e még rám, Magányos órán?
Jutok-e még eszedbe Csak úgy, reggelente? Gondolsz-e arra, ki voltam? Eszedbe
jutok-e néhanapján? Csak nézz fel az esti égre, Ha a nehéz napnak vége. És ha
rád mosolyog egy csillag, Annak örül, hogy itt vagy. És olyankor jusson
eszedbe: Talán én vagyok az... ...mert még mindig szeretlek"

---

Már 4 napja fogta a kezem és csókolta a szám,
de reggel még nem tudtam, hogy délután
mit mond nekem az én Macikám.
A 6. óra után megvártam az aulába,
hogy elkisérjem az én Macimat a kajáldába.
Rövid volt az út, nem is sokat mentünk,
megálltunk az út végén,hogy egy kicsit
még együtt legyünk.
Megbeszéltük, hogy hol találkozunk
a gólybál miatt este, és hogy legyek jó ezt kérte.
Egy tüzes csók és egy meleg ölelés után,
még egy szót súgott nekem az én Macikám: IMÁDLAK!!!
Szemem fennakadt, elhinni nem tudtam,
hogy valaki egy őszi délután ilyet mondjon rólam.
Csodálkozva búcsúztam el tőle, mert sajnos eltelt
az a rövid idő is.
De tudtam, hogy az este ismét láthatom,
és ez valahol megnyugtatott.
Már nagyon vártam az estét, hát az is eljött.
Alighogy leszállt a buszról, nekem a sármos testén megakadt a szemem,
fekete ing volt rajta, de én azt nemsokára összegyűrtem.
Még leértünk a Közgéhez, egy nagyot sétáltunk,
de a séta közben mindent megdumáltunk.
Őszinték voltunk egymáshoz,
hisz minden egyszer kiderül.
Mikor elmondtam neki, hogy volt előtte nekem más,
nem haragudott rám.
Neki is volt, nekem is volt, így megértettük egymást.
Jó volt a buli, volt sok közös tánc,
de én szégyenlős voltam igazán...:$
Sötét volt az út a buszmegálló felé,
de ő a kezemet fogta és nyugodtan mentem vele felfelé.
A buszmegállóba magához szorított erősen
és jó éjt csókot adott,
de azt nem mondta, hogy holnap
megint vár rám egy újabb csoda...

---

Emlékszem arra a napra,mikor az ablakból néztelek Téged,
és 2 napra rá, először hozott utamba az ÉLET.
Elmentem melletted, hisz annyira zavarba voltam,
hogy csak mosolyogni tudtam.
Mikor lementem az aulába és Te ott vártál rám,
azt se tudtam mi következik ezután...
3 puszi és mosolygó szemek fogadtak,
zavarba voltál, pedig én nem haraptam.
Miközben Macis mosolyod csodáltam,
eszembe jutott néha, hogy én már 10 hónapja
másnak vagyok a párja.

Péntek reggel együtt mentünk iskolába,
és délelőtt csak mosolyogtunk egymásra.
A 6. óra előtt, hála Istennek fenn hagytam az uzsonnám
és Te utánam futottál.
Egy randit kértél délutánra és én
igent mondtam a szív szavára.
A narancslébe mérget tettél,
az sms-ed megfogott,
már nem kellett több,
tudtam, hogy a TIÉD VAGYOK!!!

Eljött a szombat, az idő perget, s este lett,
jött az sms-ed, de nekem vétkeznem kellett volna,
valaki más mellett.
De a szívem nem engedte, így egy kegyes hazugsággal
bántottam meg, azt kit régen annyira szerettem.

Vasárnap már döntenem kellett,
nem volt több mese.
Tudtam, hogy valakit nagyon megbántok
de a szívem csak utánad sóvárgott.

Hétfő reggel már a buszmegállóba
eldőlt minden, mikor megcsókoltál engem.
Kéz a kézben mentünk iskolába és
rajtad járt az eszem egyfolytába.

Emlékszel???
Az ablakba öleltél magadhoz szorosan,de gyengéden
és én a szemedbe se mertem nézni, kedvesem!
Ősz volt, de a szerelem tüze lobogott a szívembe,
hisz Te voltál ÁLMAIM HERCEGE!

Meg kell, hogy tudd! El kell, hogy mondjam!
Boldog voltam veled,
Mindig az eszembe vagy.
Álmaim Hercege, nekem csak Te vagy!

---

Csak ültem és hallgattam bántó szavaid, csendben bólintva magamba rejtve azt a mérhetetlen fájdalmat melyet okoztál..és csak tűrtem..Majd felálltam, nem köszöntem csak kiléptem az ajtón...Leakartam feküdni, fáradt voltam és a sírás rázta testem belülről..Az eső is eleredt..Könyneimet maguk alá rejtették a hideg vízcseppek.. Hazaértem és álmodtam, veled, újra álmodtam az estét, mely összerombolta világomat, szavaidat, melyek tőrként érték lelkemet..Fájt, szinte elviselhetetlenül, de megértettelek, igazad volt..Vagy ha nem is szívem vaksága ezt hitette el agyammal, és talán nem is akartam másként gondolni.. Bármit megtennék érted..Érted, aki a legnagyobb fájdalmat okoztad nekem, pusztán gyermeki sértődékenységedből kiindulva.. Mostmár vége..Én nemán ülök szobám falai között, kerülve mindent és mindenkit csak, hogy te jól érezzd magad.. Látod ez a szerelem, amiről te annyit meséltél nekem, amit te annyiszor átéltél, amire te engem érdemtelennek tartottál.. Hunyd hát le a szemed és álmodj millión csodát..Én pedig csak könnyezem s hinni próbálom, hogy élnek még csodák.. 

---

Az együtt töltött évek

Régen kezdődött minden,
amikor a lány és a fiú egymásba szerettek.
A lány sokat harcolt a fiúért,
s végül elnyerte szerelmét.
De a lány ekkor még fiatal volt,
még a kamaszévek viharában tombolt.
Szerette nagyon ezt a fiút,ő volt a mindene,
a szórakozásról,a bulikról is lemondott érte.
Igy teltek el a legszebb évei,
s a lány kezdett felnőtt nővé válni.
Még mindig együtt volt a fiúval,
de már nem volt meg a régi tűz a kapcsolatban.
A lány elkezdett bulizni,
s rájött,hogy a legszebb éveit hagyta elúszni.
Egyszer aztán szakitott a fiúval,
s pár hónapig külön voltak.
De a fiú nem adta fel,
megigérte,hogy minden más lesz.
A lány visszament hozzá,mert talán még szerette,
de minden maradt a régiben.
Talán inkább a lány változott meg,
már nem érdekelte,hogy a fiú kivel,hova megy.
Igy ment ez hónapokon át,
mig a lány végleg megelégelte,s kiadta a fiú útját.
Mostmár úgy néz ki végleg szakitottak..
s nincs már jövője ennek a kpcsolatnak.
Pedig a lány nagyon szerelmes volt,és rengeteget harcolt,
higyjétek el,tudom..
Nagyon sok emlék köti össze őket,
amelyeket nem fognak elfelejteni mig élnek.
A lány a fiúnak adta legszebb éveit,
s cserébe ő csak boldog akart lenni.
..Végülis nem igy lett,de a lány reméli,
hogy talál majd valakit,aki viszont szeretni..

Oldal: Idézetek,történetek
~ Divat ~ Modell ~ Szépség ~ Sztárok ~ - © 2008 - 2024 - mindenseges.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat